A Broadway-n éledt újra az Álom luxuskivitelben
Kicsit furcsa, hogy nálunk a címben említett néven lett ismert Breakfast At Tiffany’s. Igaz, mára már mindkét címmel említhetjük, mindenki tudni fogja, hogy Audrey Hepburn legendás filmjéről van szó. Most mégsem egészen erről lesz szó, hiszen március 20-tól a Broadway-n színpadi változatban is láthatjuk Holly Golightly történetét.
Jelmez szempontból sok érdekességet tartogat mind a film, mind a mostani színpadra állított változat. Kezdjük a legendás filmváltozattal! Köztudott, hogy Audrey Hepburnt a Sabrina forgatása óta életreszóló barátság kötötte Hubert de Givenchy-hoz. Ebben a filmben is ő tervezte a ruhákat, ami okozott némi kellemetlenséget. A film jelmezkivitelezőjének ugyanis Edith Head-et tette meg a gyártó. Róla már olvashattattok itt a blogon, elég ha annyit mondok róla, mind a mai napig ő a legtöbb Oscar díjat nyert jelmeztervező. Korábban is összehozta már őket a sors, pont a Sabrinában, ahol Head vehette át az oscart, miközben Hepburn ruháit Givenchy tervezte. Miközben a francia divattervező nagy tisztelője vagyok, nem tudok elmenni amellett, hogy miért kellett ezt a döntést hozni. Edith Head valószínű könnyedén megbírkózott volna Hepburn jelmezeinek megkreálásával. Érdekességképpen megjegyezném, hogy a film plakátján lévő ruha nem azonos a Givenchy által tervezettel, a lábat megmutató hasítékot a grafikus tervezte.
Az ikonikus film történetét 2 évvel az ötven éves évforduló után állították színpadra. Gondolom nem tévedek abban, hogy nagy nyomás nehezedett az alkotókra. Az eféle világhírű. és milliók által látott alkotások esetében két utat választhatnak. Vagy pontról pontra lemásolják az eredetit, vagy kockáztatnak és bevállalnak egy merőben más szemléletű darabot. Ahogy az alábbiakban láthatjátok, az utóbbi, nehezebb utat választották. Jelmeztervezőnek egy igazi sztárt a tízszeres Oscar jelölt, és háromszoros jelmez Oscar tulajdonos Colleen Atwood-ot választották, róla itt olvashattatok bővebben. Audrey Hepburn utódja pedig a Trónok harcából ismert Emilia Clarke lett. A történetet pedig áthelyeztés a II. Világháború idejére.
Ahogy az egyik színházi kollégám bölcs mondásában megemlítette. “tiszteletből nem lehet tervezni”, Atwood és a darab rendezője Sean Mathias is félredobták a híres filmet. Inkább az eredeti Truman Capote kisregényből építkeztek. Az ikonikus fekete ruha sem szerepel a darabban, teljesen új világot, hangulatot adtak a történetnek.
Colleen Atwoodnak, akinek ez volt az első színházi tervezése, nem kevés jelmezt kellett megkreálnia, csak a főszereplő húsz alkalommal vált öltözéket. Inspirációképpen rengeteg képet nézett végig a negyvenes évek első feléből. Tanulmányozta, hogyan éltek, öltözködtek a New York-i emberek ebben az időszakban. A képeket látva nem tudtam nem észrevenni, hogy a fehér színt kerülték. Minden jelmez sárgás, barnás árnyalatot kapott- ezzel is erősítve a régies érzetet. A néző így azt a hatást kapja, mintha régi újságokat lapozgatna, vagy képeslapokat nézegetne. Amit a képek alapján hiányoltam, az pont az a csavar, amitől Atwood jelmezei olyan ízesek, különlegesek tudnak lenni. lehet, hogy az új terep tette bizonytalanná, bár ez ilyen rutinos tervezőnél furcsa lenne, vagy a rendező kért letisztultabb korhű jelmezeket. Lehet, jobb lett volna hagyni, hogy szárnyaljon, ahogy szokott.
A blog második születésnapjához kapcsolódó játék leírását itt találhatjátok, kattintsatok, ha nyerni szeretenétek.
képek forrása: http://newyorktheater.me